Tóth Judit

Az egész úgy kezdődött, hogy a szakközépben, nyári gyakorlaton a folyosóról bepillantottam egy pörgő intenzív osztályra. Akkor még remélni sem mertem, hogy egyszer talán én is………fényévekre voltam.
Jó pár évvel később a Bethesda Kórházban szippanthattam bele úgy igazán, és azóta sem változott az a meghatározó érzés, hogy ez egy olyan világ, aminek örülsz, ha részese lehetsz. Hiszen egy olyan hivatást nyertél, amiből írtó sokat profitálsz. Egyszerre vagy szakmai és vicces és támogató, illetve egyszerre KELL szakmainak és viccesnek és támogatónak is lenned. És az is vagy! Mert a gyerekekkel nem lehet másképp, és sokkal többet kapsz vissza, mint gondolnád, sokkal.
De csak csapatban lehet! A mi kis CSAPATunk belead mindent, próbál társ lenni abban a nehéz helyzetben, amelyben egyikünk sem szeretne lenni. Egymást, a beteg gyereket és a családját is segítve. Nemcsak a gyermek betegségét kell leküzdeni, emellett a lelkét is meg kell gyógyítani, sokszor neki és a családjának is. Mindehhez olyan segítőink vannak, akik nélkül nem menne. Akiket hívni sem kell. Elég megemlíteni, hogy kik vannak az osztályon….. jönnek.
Szülőkkel, segítőkkel családi konzultációkat szervezünk, hogy a nehéz, sokszor igazán embert próbáló kérdéseket átbeszéljük. Kikelet munkacsoportunk pedig a társszakmákat hívja össze (rehabilitációs orvos, gyógypedagógus, gyógytornász, pszichológus, szociális munkás, illetve a gyermek alapbetegségének függvényében az őt követő szakorvos). De persze ez a napi, osztályos beszélgetések, szülővezetés mellett zajlik. Hiszen semmi nem helyettesít egy sokszor spontán kialakuló „de most miért?” beszélgetést, amikor beülünk a szülővel az osztály egy csendesebb zugbába, és olyan mély gondolatok is felszínre kerülnek, ami ha zavarba is hoznak, (hiszen nehéz a válaszadás) letisztáznak kérdéseket, kicsit oldanak a félelmeken, és közelebb kerülünk betegeinkhez, hiszen ők alapvetően egy család részét képezik, ahol mindenki fél, tart egy feldolgozhatatlan rossztól.
Egyedül nem megy ….. gyertek gyerekintenzívesnek ☺