Vendégh Marianna

Vendégh Marianna vagyok és közel 30 éve dolgozom a Semmelweis Egyetem Gyermekgyógyászati Klinikáján. Pályafutásomat kardiológia profilú osztályon kezdtem, majd a munkámat endokrinológia-diabetológia szakterületen folytattam, és jelenleg a sors reumatológia-immunológia osztályra sodort. 2009 óta osztályvezetői főnővéri minősítésben veszek részt a klinika életében, rengeteg közép és felsőfokú végzettséget szereztem, de ha megkérdezik tőlem, hogy mi a foglakozásom, mindig, mindenkinek azt válaszolom, hogy csecsemő és gyermekápoló vagyok. Ez egy nagyon fontos szerep az életemben, amelyet a legjobb tudásom, lelkiismeretem, empátiás készségem és hivatás tudatom szerint próbálom csinálni. Az ápolói szerep nem könnyű, rendelkezni kell magas szintű szakmai tudással, jó megfigyelőképességgel, szorgalommal, nagyon nagy türelemmel és ami a legfontosabb kommunikációs képességgel. Meggyőződésem, hogy az akadálymentes kommunikációnak az alapja, ha szülőkkel és a gyerekekkel egyenlő szinten és közvetlenül kommunikálunk.

Mi, akik felveszünk egy „egyenruhát”, hajlamosak vagyunk rá, hogy alárendelt szintre tegyünk a szülőket és a gyerekeket, pedig ők nem azért érkeznek az osztályra, hogy kioktatást kapjanak, hanem azért, mert segítséget kérnek. Ezek az emberek amint belépnek a klinika kapuján egy teljesen más lelkiállapotba kerülnek. Szinte leblokkolja a gondolkodásukat a félelem, a tudatlanság, az ismeretlen. Ezt a gátat csak egy nyugodt, közvetlen és a lehető legegyszerűbb kommunikációval lehet feloldani. Nagyon divatos manapság team munkáról beszélni, ami az egészségügy szakterületen egy nagyon fontos tényező. Csak egy dolgot szoktunk kifelejteni, hogy ennek a teamnek a szülő és a gyerek is részese kell, hogy legyen, hiszen róluk van szó, az ő életükről és sorsukról. Egy családban, ha egy gyermek megbetegszik, az nagyon nagy terhet tesz a családtagokra mind fizikailag, anyagilag és lelkileg. Nagyon sokszor túlreagálják a tüneteket, aggódnak, félnek mi fog rájuk várni, és mit tartogat a jövől. Én ezt teljes mértékben meg tudom érteni, és átérzem az aggodalmukat, hiszen három gyerekes anyaként én is igy reagálok, ha valamelyik gyerekem beteg lesz, még akkor is, ha csak egy kis megfázásról, vagy hányásról van szó.

Ezek a személyes tapasztalatok hozzájárulnak a munkám megkönnyítéséhez, hiszen számos tippet tudok a szülőknek mondani, hogy én hogyan vészeltem át a kritikus időszakokat a gyerekeim betegsége esetén. A szülők szeretik megérteni az eseményeket pl. miért jelentkezik egy tünet?, mi lesz a gyógyszer hatása?, egyáltalán hogyan hat egy gyógyszer? mi ez a betegség?, miért alakult ki?...... Ezekre a kérdésekre csak nagyon jó szakmai felkészültséggel lehet válaszolni, de ami a legfontosabb, hogy mindig a szülő és a gyerek szintjén kell a mondatainkat megfogalmazni. Kollégáimmal rendszeresen tartunk osztályos keretek között továbbképzéseket, hogy naprakészek legyünk egy-egy betegség kezelésében, ellátásában, ezzel is segítve a megfelelő információ áramlást a családok felé. Nagyon jó érzés, amikor a visszatérő betegek már nem félnek, nyugodtak, beavatnak az otthoni életükbe, és teljesen elnyerjük a bizalmukat. Sajnos nem minden gyerek érkezik családi háttérrel. Egyre több a magára hagyott újszülött, akit soha nem visznek haza a szülei. Ezek a babák, amíg nem kerülhetnek családba, és az általában 7-8 hónap, a klinika vendégszeretetét élvezik. Ilyenkor mi ápolók leszünk ezeknek a gyerekeknek a családja. Megpróbáljuk pótolni az anyai szeretett, gondoskodást, hogy a lehető legkevesebb hátrányt szenvedjék el ezek a picik. Nem csak szeretet, gondoskodást próbálunk adni, hanem elhalmozzuk őket játékokkal, ruhákkal, finomságokkal. Vásárlás közben minden kollégámnak eszébe jut az a pici gyerek, aki az osztályon anya nélkül van, és biztos, hogy meglepi valami aprósággal. Sok esetben az osztályról kerülnek közvetlenül nevelőszülőkhöz, és mindig büszkeséggel tölt el a nevelőszülők meglepettsége, akik egy hospitalizált gyerekre számítanak, de egy mosolygós, kiegyensúlyozott gyereket vihetnek haza. A közelmúltban előfordult olyan eset is, amikor egy majdnem 18 éves állami gondozott nagyfiú került be az utcáról kritikus állapotban, koszosan büdösen, ruha és cipő nélkül. Kollégáimmal összefogva mindenki megnézte az otthoni szekrényét és szatyor számra hoztunk neki ruhát, cipőt, poharat, kanalat stb….., mindent amire szüksége volt. Egy elhanyagolt külsejű maszk mögül, sikerült egy jóképű fiút elővarázsolnunk. Közeledett a 18-ik születésnapja, és elmondta, hogy soha senki még nem köszöntötte fel szülinapján. Szerveztünk neki meglepetést. Amíg vizsgálaton volt feldíszítettük a kórtermét, sütöttünk tortát, mindenkitől kapott ajándékot, és énekléssel vártuk vissza a vizsgálatról. Elmondhatatlanul megható volt, ahogy szívből és nagyon mélyről érzelmek törtek ki abból a nagyfiúból, és sodorva minket is összeborulva együtt sírtunk vele.